Ha tudod előre, hogy egy évig betont nem fog érni a lábad és a gumicsizmán kívül más lábbelire nem igazán lesz szükséged, akkor érzed át igazán, miről is szól a történet.
Nem éltem még úgy Romániában, hogy ennyire belülről láttam és tapasztaltam volna az igazi balkániságot.
Van még ma Romániában olyan hely,
ahol, ha elmegy az áram, egy-két hétig lehet számítani a gyertyázásra.
Van még ma Romániában olyan hely, ahová a postás két hónapban egyszer jár, megáll a bolt előtt, és aki ott van, annak odaadja a levelet, küldeményt. Ki se száll az autóból, csak kinyújtja az ablakon az ajánlott leveleket is. Orvosi rendelő nincs 10 kilométeres körzetben, állatorvos még úgy se.
Van még ma Romániában olyan hely, ahol nem számíthatsz segítségre, se szomszédtól, se idegentől.
Szeretném elkerülni, de óhatatlanul minden nap szembejön velem a gondolat: tényleg van ilyen?
És van. Tíz hónapig éltem itt, és nem tudtam megszokni Romániát: úgymint por, mocsok, sár, igénytelenség, szeméttelep mint élőhely. És nacionalizmus.
Van azonban kétnyelvűség, román–magyar nyelvi keveredés, és sok-sok abszurd helyzet.
Egy olyan közösség életén keresztül, amely számunkra fontos – nyelvileg, kulturálisan és történelmileg –, belelátunk egész Romániába. Néha torz tükrön keresztül bár, de rávilágítanék a valóságra – úgy, ahogyan én látom.
Az elmaradottság nem csak Moldvára jellemző,
de én itt találtam olyan visszásságokra, amiket feltétlenül szeretnék megmutatni.
Igyekeztem félretenni a civilizációs elvárásaimat, kényeskedés nélkül feküdtem be a rogyadozó, törött lábú ágyba, és nem kaptam sikítófrászt, ha az egerek tömegesen rohangásztak szobámban.
De egyszerre olyan fojtogató lett a miliő, úgy, de úgy elegem lett a a saját tehetetlenségemből, a nyomorból, abból, hogy csak szemlélem a pusztulást és nem tehetek ellene… hogy már nem éreztem magam se hősnek, se gyávának. Magyar voltam a románok között, és
furcsa külföldi a csángók között.
Tulajdonképpen Románia összes déli és északi megyéje középkori állapotokat mutat. Elég, ha arra gondolunk, hogy nem sikerült az elmúlt 24 év alatt leaszfaltozni az utakat, a meglévő megyei utak mára életveszélyesek, és sorolhatnánk.
Nincs saját érdekképviseletük, nincs saját értelmiségi rétegük, ezáltal nincs közösségi normarendszer.
A „sorbanállás” egy közös ügyért azért lenne jó, mert mindannyiunk érdekét képviseli, ezt kellene megérteni…
Inkább dögöljön meg a szomszéd tehene is…
A sorozat első része itt érhető el. A fotók a szerző felvételei.