Az, hogy létezik-e még Markó Béla, a költő, nem kérdés: az elmúlt években, amióta hátralépett egy fokkal a politikai ranglétrán, sorra publikálja változatos műfajú köteteit: gyerekkönyveket, szonettgyűjteményeket, újabban közéletinek mondott verseket. Mégis, amikor Markó költőként jelenik meg a nyilvánosság előtt, nehezen tudunk „csak” ilyen minőségében tekinteni rá: végül is a kertről, természetről, szerelemről szóló szonettek szerzője és az egykori RMDSZ-elnök ugyanaz a személy (és – egy beszélgetőkönyve címét idézve – valószínűleg ugyanúgy működik).
Olvasson még:
Érthető tehát, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra elnevezésű estsorozata első állomásának házigazdája, László Noémi is ebből a pozícióból indítja a beszélgetést a kolozsvári Bulgakov kávéház pikáns faliképei alatt. Markó állítólag egy évtizeden keresztül egyáltalán nem írt verset, mert a szellemi energiáit teljesen lefoglalta a politika – amit, bevallása szerint, mindig is átmeneti állapotnak tekintett. (Ehhez képest elég meghatározó politikai teljesítményt tudhat maga mögött, függetlenül attól, hogy mit gondolunk ennek a teljesítménynek a tartalmáról.)
A politikából azonban – nem szervezeti, hanem tudati értelemben – nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra kiszállni: Markó elmondja, hogy miután úgymond visszavonult, szándékosan kerülte verseiben azokat a témákat, amelyek a „múltjához” kötik. A halkszavú szonett belefért, a közéleti vers nem. El kellett telnie egy kis időnek, hogy ezekről a témákról – haza, nemzet, közösségi sorskérdések – költőként is megszólaljon ismét: ennek az eredménye a Csatolmány című kötet. A szerepek szigorú szétválasztását nem tartja szerencsésnek, értelmiségiként is van mondanivalója a közösség ügyeiről, nem csak politikusként – ráadásul írástudó énje a politikai életben sem hagyta cserben, hiszen, mint elárulja, politikusként is ő maga írta a beszédeit.
