Hallom, amint egyesek azt mondják, hogy íme, Franciaország válogatottja egy újabb bizonyíték arra, hogy a sokszínűség működik – és az (ebben az esetben etnikai) sokszínűség erősebbé tesz bennünket.

Már a legelején kijelentem, hogy

a „sokszínűség erősebbé tesz” csak egy szlogen

– és kontextusból kiemelve és önkényesen használva, ahogy az utóbbi években, a jelenlegi sajtóban az esetek többségében használják, eléggé ostoba is.

Elmagyarázom. Ha egy struccot, egy zebrát, egy lovat és egy szamarat befogsz egy szekér elé, akkor nagyon változatos fogatod lesz – de nem lesz erős, vagy hatékony fogatod. Valójában egyáltalán nem lesz olyan fogatod, mely képes lenne elmozdítani helyéből a szekeret. Ezzel szemben, ha egy Breton fajtájú, egy Shire fajtájú, egy hollandi fríz és egy Suffolk fajtájú lovat fogsz be egy szekér elé, akkor ez a fogat akár működhetne is. Ha négy Breton fajtájút fogsz be, akkor egy szinte biztosan működő fogatod lesz; ha pedig négy összeszokott Breton fajtájú lovat fogsz egy szekér elé, akkor hatékony fogatod lesz.

Ha tehát összeraksz focizni 11 embert

– egy jogászt, egy közgazdászt, egy könyvelőt, egy munkást, egy sokszínűségi és nemi egyenlőségi aktivistát és hasonlókat, akik különböző korúak, etnikumúak, vallásúak és nemi irányultságúak, akkor nagyon változatos embercsoportod lesz – de nem lesz erős és hatékony csapatod. Valójában nem lesz egy focizó csapatod – a kilencvenes kapus a gólvonalon fog csücsülni, szó szerint, míg a tinédzser transznemű csatár hajlamos lesz a saját kilencvenes kapusát célba venni (mert az elnyomó apjára emlékezteti).

Ezzel szemben, ha összeraksz egy kameruni (származású vagy „honosított”) profit, egy kongói (származású vagy „honosított”) profi játékost, egy francia profi játékost és egy német (származású vagy „honosított”) játékost, hogy egy csapatban játsszanak, akkor ez a csapat akár működhet is.

Ha 11 olyan különféle származású profi játékost raksz össze, akiknek a profilja megfelel egy bizonyos játékstílusnak, akkor olyan csapatod lesz, amely biztosan működni fog. Ha pedig 11 különféle etnikai származású, csúcsminőségű profi játékost raksz össze, akiknek a profilja megfelel egy erősen defenzív, megsemmisítő ellentámadásokat indító játékstílusnak, akkor olyan csapatod lesz, mellyel megnyerheted a világbajnokságot.

Franciaország csapata nem „sokszínű”

– hanem csúcsjátékosokból álló csapat, akiknek az erősségeik és a profiljuk megfeleltek annak a játékstílusnak, amellyel Didier Deschamps szerint meg lehet nyerni a világbajnokságot. Olyan csapat, amely a nagy európai labdarúgóklubok iskoláit kijárt kameruniak, kongóiak, szenegáliak, marokkóiak és hasonlók erejét és technikai képességét kombinálja egy Antoine Griezmann hírességével.

Ha fordítva lett volna és olyan, ugyanolyan származású, NEM nagy európai labdarúgóklubok iskolájában kinevelt játékosok feltartóztathatatlanságát és nyers tehetségét kombinálta volna a franciák erejével és technikai képességeivel, akkor nagyon valószínűleg egy sokkal látványosabb, de nem győztes csapatot kaptunk volna.

Ha olyan csapatról lett volna szó, mely a „nagy sztár” francia játékosok támadó tulajdonságait kombinálta volna, akkor a legvalószínűbb módon egy demotivált Németországot kaptunk volna és nem egy győztes Franciaországot. És ha olyan csapatunk lett volna, mely nagy kongói, szenegáli, marokkói, német és a többi (származású vagy „honosított) játékosok tehetségét egy olyan edző törekvéseivel kombinálta volna, aki úgy szeretett volna játszani, mint Argentína vagy Spanyolország, akkor megint csak egy (talán) szép csapatunk lett volna, de szinte biztosan nem egy győztes csapatunk. Didier Deschamps olyan csapatot épített, amely képes „szétverni” ezen a világbajnokságon az összes Argentínát, Brazíliát és Spanyolországot.

Felmerül a kérdés, hogy

ez a „nemzetköziesített” játék még mindig reprezentatív-e Franciaországra vagy sem.

De ez egy másik vita. Én azt akarom mondani, hogy Franciaország ezen csapatának a sikere nem azt bizonyítja, hogy a „sokszínűség erősebbé tesz” – egy, a sokszínűség kedvéért „sokszínű” csapat fiaskó, és nagyon valószínű módon egy mulatságos fiaskó lett volna.

Amit Didier Deschamps tett, az az volt, hogy a rendelkezésére álló játékosok tehetségét nem a „tartsuk tiszteletben a kötelező etnika, vallási, nemi és sokszínűségi kvóta” elve, hanem „a megfelelő embert a megfelelő helyre, a megfelelő tervhez” elve szerint használta fel. Ha pedig az eltérő etnikai származású vagy honosított játékosok többleterőt és -technikát adtak hozzá ehhez a tervhez – akkor az annál jobb Franciaországnak és Deschamps-nak.

U. i. Előzetesen válaszolok néhány ellenvetésre, amelyeket a fentebbi szöveget kommentálók fogalmazhatnának meg.

1. A játékosok az etnikai származásuktól függetlenül franciák és amúgy minden csapat „nemzetközi”

– tehát nem fontos származásról beszélnünk. Ráadásul mindnyájunk DNS-ében különféle etnikumokból, sőt különböző „kultúrákból” és „vallásokból” származó gének vannak, tehát mindnyájan egyenlők vagyunk, az etnikai származás pedig semmilyen módon nem releváns.

Biztos vagyok abban, hogy egyes kommentátorok rögtön ugrani fognak a fentieket hajtogatva. Értem, hogy ezt azért fogják tenni (már sokan meg is tették az interneten), hogy már csírájában, preventív módon elfojtsák a „rasszizmus” bármilyen formáját. Ennek ellenére, ahogy arra explicit módon rámutattam, szövegem nem Franciaország „nemzetköziességének” ügyével foglalkozik (bár van különbség a „nemzetközi” játékos fogalma és olyan országok nemzeti válogatottainak egyre hangsúlyosabb „nemzetköziessége” között, mint amilyen Franciaország, Anglia és Belgium, és amiről – szintén – elég sok szó esett online).

Ráadásul a szövegem nagyon világosan egyes különféle (jelen esetben etnikai) származású játékosok ERÉNYEIRŐL és többletértékéről szól.

Nem tartom az antirasszizmus hatékony formájának azt mondani, hogy „mind egyenlők vagyunk”

(ami egy abszolút, nivelláló egyenlőséget jelent) és „olyan genetikai olvasztótégelyből származunk, mely mindnyájunkat homogenizál”.

Az esetleges rasszista szemléletű kommentelők érveit szerintem éppen azzal lehet hatékonyan megcáfolni, ha a KÜLÖNBSÉGEKET és az erősségeket hangsúlyozzuk ki – és arra mutatunk rá, hogy nagyon különböző dolgok mindegyikének megvan a maga értelme ezen a világon. És azt, hogy miként egészítik ki más különböző dolgokkal együtt a Teremtő tervében – vagy a Természetében, ha egyesek egy istennőt jobban kedvelnek egy „hímnemű” istennél (a román nyelvben az Isten hímnemű, míg a Természet nőnemű kifejezés – szerk. megj.).

Mert különben ez a fajta reflex, véleményem szerint, csak az erényfitogtatás egyik formája. Sokan még csak el sem olvasnak egy szöveget; nem próbálják megérteni a szerző érvelését és nem AZZAL az érveléssel szállnak vitába – amikor meglátják a „nemzetközi” szót, azonnal sietnek azt bizonygatni, hogy ők a „rasszizmus ellen harcolnak”, amikor azt mondják, hogy mindnyájan ugyanabból a genetikailag és kulturálisan uniformizáló olvasztótégelyből származunk. Ha annak a „közös génkatlannak” van valami értelme, akkor az biztosan nem az, hogy uniformizáljon és mindent ugyanarra a relativista közös nevezőre redukáljon.

2. Franciaország válogatottjának sikere felszínre hozta a románokban rejlő rasszizmust

– ami csattanós pofont érdemel. Valójában mindnyájan Afrikából származunk – a román „rasszisták” is. De közben a román „rasszisták” senkik, nagy nullák, míg az afrikai franciák világbajnokok és eurómilliomosok.

Ennek az érvnek nincs köze a szövegemhez – ahogy arra már rámutattam, nem Franciaország „nemzetköziesedéséről” beszélek, hanem a „sokszínűség erősebbé tesz” klisé önkényes használatáról.

Ennek ellenére az nem működik, hogy egyszer azt mondod, hogy bizonyos játékosok etnikai származása egyáltalán nem releváns (ahogy azt az első pontban láttuk), máskor meg azt, hogy bizonyos játékosok etnikai származása a világbajnoki döntő legrelevánsabb részletkérdése – és ez fájdalmas pofon a „román rasszisták” (vagy „rasszista románok”?) számára. Futólag említem, hogy minden megtalálható ebben az érvelésben:

ad baculum: az eszmei ellenfél bottal vagy bunkóval püfölése; virtue signalling/erényfitogtatás (ld. a fenti 1. pontot); és dog whistling: zajos emberek egy csoportjának összecsődítése, akik aztán vadászatot indítanak valós vagy képzelt rasszisták ellen.

A fenti 1. pontban szereplő érv kiegészítéseként hozzátenném még, hogy az utóbbi három évtized világbajnokságainak kontextusában nagyon nagy jelentősége van a francia nemzeti válogatott egyes játékosai etnikai származásának. De nem a (valós vagy képzelt) rasszizmus „lángra lobbantásában”, hanem éppen annak megcáfolásában.

Az afrikai származású játékosok nyilvánvaló jó tulajdonságokkal rendelkeznek – és sikerük azt mutatja meg, hogy mire lennének képesek az afrikai csapatok, ha nemcsak született tehetségük lenne, hanem szervezett játéklehetőségük is: szövetség és stabil klubok, költségvetés, elképzelés és hasonlók.

Mindez úgy, hogy egyes afrikai csapatoknak az 1990-es és 2000-es években gondot okozott 11 játékos felvonultatása egy mérkőzés elején. Emlékszem egy Románia–Nigéria barátságos mérkőzésre, amelyen két A-divíziós nigériait is bevetettek, akiket amúgy nem hívtak meg Nigéria nemzeti válogatottjába – hogy legyen két tartalék a kispadon és kiegészítsék a Romániába csak 11 játékossal érkezett csapatot.

Ahogy Horvátország sikere azt mutatja meg, hogy milyen lehetne Románia,

ha (újra) nálunk is szervezett keretek között játszanák a labdarúgást. És ha másfajta mentalitás lenne, de ez már egy másik kérdés.